Elsőéves egyetemistaként hurcolták el és ítélték koholt vádak alapján huszonöt év kényszermunkára. Kilenc évet töltött az északi sarkkörön belül lévő kényszermunkatáborban, borzalmas körülmények között. 1955-ben szabadult.
-Milyen volt a gyermekkor világa?
1928-ban születtem, Balatonfüreden gyerekeskedtem. Többgenerációs pedagóguscsaládból származom, szüleim, nagyszüleim is tanítottak, együtt éltünk nagypapám füredi villájában. Nagyon szép gyerekkorom volt, életem legszebb része volt ez a balatoni időszak, sokáig visszasírtam. Füreden kezdtem el az iskolát is, s mikor szüleimet áthelyezték Szombathelyre, ott folytattam tanulmányaimat, majd ott is érettségiztem 1947-ben.
-Miért vitték el?
A soproni Erdészeti Egyetem elsőéves hallgatója voltam, amikor két alak – mert embernek nem nevezhetem őket! – tört be a kollégiumi szobámba. Annyit mondtak csak, hogy szedjem a holmim, beültettek egy autóba és Szombathelyre vittek. Nem kommunikáltak velem, el se tudtam képzelni, hogy mit akarhatnak tőlem. Szombathelyre a Katona Politikai Osztályra vittek, ahol Berkesi András őrnagy elvtárs volt a parancsnok. Úgy ismerkedtem meg vele, hogy belöktek egy szobába, ahol lezavart egy hatalmas pofont, majd ahogy a földről visszanéztem, láttam, hogy lendül felém a lába is. Egy hetet töltöttem itt, s ez alatt egy szót se szóltak hozzám, azt se tudtam, hogy miért vagyok ott.
Egy heti „nevelés” után Budapestre, a Hadik laktanyába vittek - ez akkor a Katona Politikai Osztály főhatósága volt. De még mindig nem tudtam, hogy miért vagyok ott. Két hónapig nyüstöltek, többször úgy megvertek, hogy eszméletlen állapotban vittek le a pincébe. És akkor még mindig nem tudtam, hogy miért vagyok ott – ez különösen borzasztó volt.
Mint végül kiderült, én az ügyben csak egy mellékszereplő voltam. A gimnáziumban volt egy fiatal pap hittanárom, Harangozó Ferenc, akit nagyon szerettünk és ő is nagyon szeretett minket. Később ő lett a szombathelyi szeminárium vicerektora, de továbbra is jártunk hozzá, mint volt diákjai. A Katona Politikai Osztályon tudtuk meg, a sok verés után, hogy tulajdonképpen őt akarják elítélni. Már letartóztatták és ahhoz akartak vádat találni mindenáron. Ezért tartóztattak le minket, diákgyerekeket is.
Két hónap után adtak át a szovjeteknek, az akkori Vilma Királyné útra, egy iskola pincéjébe vittek. Egy hét után továbbvittek Ausztriába, Baden Bei Wien-be, a kémelhárító központba. Ott folytatódtak a kihallgatások, kémkedéssel vádoltak. Visszavontam a vallomásomat, de a tolmács, egy nagyon jó indulatú, idős magyar ember figyelmeztetett: Te gyerek, ha visszavonod a vallomásodat, visszavisznek Magyarországra és nem maradsz életben! Ő már tudta, hogy akiket visszavittek, kivégezték.
A Harangozó Ferenc-féle társaságból mindnyájunkat – tizenegyen voltunk – huszonöt évre ítéltek el. Hármójukkal együtt kerültünk a Jeges tenger partjára.
Először Neukirchenbe a gyűjtőbörtönbe vittek – ott volt Kovács Béla kisgazda képviselő, püspökök, tábornokok is. Ott vagonírozták be sokunkat és egészen Krasznojarszkig vittek.
-A Gulágról olvasva-hallva úgy érzem, az út oda is maga volt a borzalom…
A legborzasztóbb talán maga az út volt. A marhavagon három részre volt osztva drótkerítéssel, középen volt az őrség, a két szélén feküdtünk mi, mint a heringek, olyan szorosan, hogy oldalt fekve, egymáshoz szorulva fértünk csak el. Parancsszóra tudtunk fordulni is. A vagon aljába egy lyuk volt vágva, ott végezhettük el a dolgunkat. Az embertelen körülmények miatt út közben sokan meghaltak. Ezután a Szovjetunió legrosszabb helyére kerültünk.
Az Északi tenger mellett, a sarkkörön túl, a Diskson szigeten töltöttünk egy hónapot. A hatalmas sziklán állt a betonépület, állandóan hallottuk a tenger hullámainak a csapódását.
Utána a szintén a sarkkörön túl levő Norilszkba vittek minket. Norilszk körzetében nagyon sok munkatábor volt. Én egy nikkelbányába kerültem. A leghidegebb, amit átéltem a -56 fok volt. A bányában ennél jobb volt, mert télen – nyáron -10 fok volt.
-Végig a nikkelbányában dolgozott?
1952 végén bányaszerencsétlenség ért: beszakadt felettem a bánya, eltörött a kezem, betörött a fejem. Szerencsére a bányaigazgató nagyon rendes ember volt, aki azt a rendeletet hozta, hogy akit bányaszerencsétlenség ért, annak többet nem kell a föld alá mennie. A garázsba kerültem, persze itt nem autók voltak, hiszen a sarkkörön nem azzal járnak, hanem lánctalpas gépek. Segédvezető lettem.
A rabtársaim valamennyien politikai elítéltek voltak, ekkor már nem tartották együtt a politikaiakat a köztörvényesekkel. 95%-uk orosz volt, a 3600 elítéltből mindössze 56 volt magyar. Hamar megtanultam oroszul.
-Hogyan lehetett túlélni a borzalmas körülményeket?
Pedagógus családból származom, de nem neveltek kimondottan vallásosan. A hitemet a Gulágon találtam meg, és ezzel nem egyedül voltam így. Ahhoz, hogy valaki hinni tudjon, sokszor valami hatalmas bajnak kell történnie. Három éve vesztettem el a feleségemet, több mint ötven évig voltunk házasok. Csak a hit segít elviselni ezt a fájdalmat is. A Gulág borzalmait is a Jóisten segítségével éltem túl.
Nem akarok most a szörnyűségekről beszélni, inkább elmesélek két történetet. A legrosszabb az állandó éhség volt. Mindig éhesek voltunk, soha nem kaptunk húst. A nikkelbányában ló húzta a csillét a meddőhányóra a hasznosítatlan anyagokkal. Egy alkalommal azonban nem kapcsolt ki a csille és a ló is lezuhant. A lovat megfőzték, mi pedig végre kaptunk húst. A csillés magyar fiú volt, azt mondja később: Mi lenne, ha megint lezuhanna a ló? Úgy alakította, hogy a ló megint lezuhant… Megint kaptunk húst. Háromszor játszotta ezt még meg, mire gyanús lett, hogy mi történik a lovakkal. Innentől fegyveres őr kísérte a lovakat.
Egy másik eset volt a bányában, mikor a falba lyukat kellett fúrnunk és ledőlt egy nagyméretű jégtömb. Az aknában egy hatalmas halat találtunk belefagyva. Jelentenünk kellett az esetet, ez egy állítólag több ezer éves hal volt, és kutatók jöttek megvizsgálni. Mire odaértek, már csak a gerincét tudtuk odaadni nekik, mert annyira éhesek voltunk, hogy megfőztük – a nikkelbányában nem kellett félnünk a metángáz képződésétől – és megettük…
-Hogyan, mikor szabadulhatott?
A fogságom két részre osztható. Az első rész 1953 március-áprilisáig, Sztálin haláláig tartott. Innentől a körülményeink lényegesen megváltoztak. A változást érzékelteti, hogy addig én a P989 voltam. Nemcsak, hogy ez volt nagybetűvel, számokkal minden ruhadarabomon, de így is szólítottak. Sztálin halála után újra lett nevem. Nevetséges összeget, de fizetést is kaptunk, több mindent megengedtek, és lett egy kis klubszobánk is. Ott olvastam az újságban, hogy Genfben Adenauer nekiment a szovjet külügyminiszternek, mert sok német politikai elítéltet tartanak még fogva. Először persze tagadták ezt, de a változás megkezdődött: elvitték a németeket. Akkor már reménykedni kezdtünk, hogy talán mi, magyarok is sorra kerülünk. 1953-ban a magyarok is szedelődzködhettek. Összegyűjtötték a magyarokat és a vezérőrnagy megtartotta a beszédét. Ami történt, megtörtént, ezen már nem változtathatunk, de mindenért az átkos Berija a bűnös. Menjenek haza és építsék a szocializmust. Ha bármilyen problémájuk van, forduljanak bizalommal a szovjet nagykövetséghez. – Képtelenek voltak még itt is őszintének lenni, hiába a szovjetrendszer a hazugságokra épült. Nem az oroszokkal volt a baj, a rabtársaink közül is sokat megszerettünk. Nagyon vallásosak, jóindulatúak voltak.
Az 56 magyarból 52 el is mehetett. Négyen maradtak – köztük én is. El se tudtuk képzelni, hogy minket miért nem engedtek el. Fiatal gimnáziumi tanár barátommal elmentünk a lágerparancsnokhoz és megkérdeztük. Ő válaszolhatott volna bármit, ehelyett azt mondta: Nagyon sajnálom fiúk, de az élelmezésetek nem volt biztosított az útra, a következő hajóval ti is elmehettek. Mi persze tudtuk mikor jön a következő hajó, így mikor az is nélkülünk ment el, újra bementünk hozzá. Mikor meghallottuk a magyarázatát, rájöttünk, hogy csak újra és újra kifogásokat gyárt. Ez két éven keresztül ment így. Borzasztó nehéz volt elviselni, és azóta se tudtuk meg, hogy mi volt az oka annak, hogy négyünket csak két évvel később engedtek el. 1955-ben Norilszkból a Bajkál-tóhoz kerültünk. Az ottani munkatáborban pár hónapot töltöttünk, itt már pékként dolgozhattam.
-Milyen volt itthon a fogadtatás?
Tizennégy napot utaztunk a vonaton teljesen szabadon. Amikor a magyar határhoz értünk szuronyos fegyveresek – magyarok! – átzavartak a marhavagonba… Ránk rivalltak, hogy fogjuk be a pofánkat és Jászberénybe vittek. A társaim egy részét ott fogták a börtönben, nagyobb részünket harminc forinttal és egy vonatjeggyel szabadon engedtek. Kilenc év után…
Nem tudtam elhelyezkedni, mindenhonnan kirúgtak, mikor megtudták, hogy „priuszom” van.
A Takarító Vállalatnál találtam munkát, amihez meg kellett szereznem a jogosítványt. Hiába tettem le a vizsgákat, a jogosítványt nem kaptam meg, a rendőrség négyszer vágta vissza a kérelmemet. Felmentem a követségre, a követségi titkár telefonált a konzulátusra, ott pedig maga a konzul fogadott. Elmondtam mindent, azt mondta, menjek egészen nyugodtan haza. Egy hét múlva hívtak a rendőrségre: káromkodva vágták ki elém a jogosítványt.
-Hallgatásra kényszerült mindarról, ami Önnel történt?
Igen, és ez rettentően bántott. Minden diktatúra szörnyű. Minden diktatúrát egyformán kell gyűlölnünk. És minden diktatúra áldozatainak esetében egyformán kell eljárnunk. Borzasztóan elítélem a holokausztot. Egy ember elpusztítása is borzalom, ami pedig ott történt az felfoghatatlan. A kommunizmusnak negyven millió áldozata van. Ötvenegyezer hozzám hasonló magyar politikai elítéltet hurcoltak el a Gulágra – négyezren jöttünk haza. A többiek mind meghaltak. Rengetegen… És erről negyven évig nem lehetett beszélni. Amikor hazahoztak minket, befogták a szánkat… A Gulag-előadásaimon azt tapasztalom, hogy nagyon kevés fogalmuk van az embereknek erről. Fontosnak tartom, hogy most már minél többen megtudják mi történt valójában.
-Hogy érzi magát mostanában?
Furcsának hathat, de elégedett vagyok. Boldog vagyok a családommal – csak a feleségem hiányzik nagyon. A fiam orvos, az unokáim nagylányok, egyikük fogorvos, a másik annak tanul. Annyira jó a kapcsolatunk, sokszor még késő este is felhívnak telefonon, mert tudják, hogy nem alszom… A menyemet is nagyon szeretem, olyan, mintha a lányom lenne. A faluban is szeretnek. A környékbeli falvakban szinte örökbe fogadtak, mindenhova meghívnak esküvőkre, sokat utazom. Meggyőződésem, hogy az emberek zöme jó.
2015. november