1947-ben gimnáziumi diákként ítélték húsz év kényszermunkára a Gulágon. Hét évet töltött idegen földön, embertelen körülmények között. 1954-ben teljes amnesztiával szabadult, de a hazatérésre újabb hat évet kellett várnia.
-Milyen volt a gyermekkor világa?
Rendkívül szép gyermekkorom volt. Meleg, ölelő családban, szeretetteljes légkörben nőttem fel Szamosangyaloson, egy kis Szatmár megyei faluban. Szüleim művelt, irodalomszerető, nyelveket beszélő földbirtokosok voltak. A boldog családi élet csodája számunkra 1944. október 12-ig tartott: ekkor törtek be a szovjet csapatok és menekülnünk kellett. Édesanyám meghalt, s rá egy évre édesapám szívinfarktust kapott, őt is elvesztettem.
1939-től kezdtem a gimnáziumi tanulmányaimat Nagykállóban, majd mikor 1941-ben „visszatért” Észak-Erdély, Szatmárnémetiben folytattam 1944-ig. A háború után nem lehetett visszamenni, ezért Mátészalkára jártam, Nagykállóba jártam át vizsgázni. A mátészalkai diáktársaimmal 1945 őszén döntöttünk úgy, hogy nekünk nem kell a bolsevizmus. Tizenhárman voltunk, szatmári diákok. Tizenhét-tizennyolc éves fejjel fegyvereket szereztünk, szovjet katonákat fegyvereztünk le, lőszervagonokat, raktárakat fosztottunk ki. Nem törődtünk a veszéllyel, tapasztalatlanok lévén hamar lefüleltek minket.
-Rendkívüli bátorságra vall, hogy szembeszálltak a szovjet hadsereggel…
Szoktam mondogatni, hogy nem mértük fel az erőviszonyokat – de valójában tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy Magyarországot a világ leghatalmasabb szárazföldi hadserege tartja megszállva. Tisztában voltunk vele, hogy a győzelemre nincs esélyünk, de hittünk abban, hogy a küzdelemre van! Hittünk abban, hogy küzdenünk kell, mert csak így mutathatjuk meg a világnak, hogy mi nem ezt akarjuk! Hármunkat fogtak el: Tóth Lászlót, Domajdi Lászlót és engem. Debrecenben a Nemzeti Bank pincéjében vallattak minket, de nem bírták kiszedni belőlünk a másik tíz társunk nevét. Három hónapot töltöttünk szovjet vizsgálati fogságban, majd kiengedtek minket. Utána megfigyeltek, követték, hogy kivel találkozunk, kivel lépünk kapcsolatba – így akarták felgöngyölíteni a szervezetünket, de akkor már mi is óvatosabbak voltunk. Nem fogtunk bele újra a szervezkedésbe, csak az iskolát szerettük volna befejezni: le is tettem az írásbeli érettségit, de mire a szóbelire is sor kerülhetett volna, megint bevittek minket. 1947 júliusában fogtak le és ezúttal Pestre vittek, az akkori Esterházy, ma Ötpacsirta utcába, a szovjet elhárítás székházába, ott folyt le a vizsgálat. Biztosak voltunk benne, hogy kivégeznek minket, mivel halálbüntetés volt érvényben – de augusztus elején jött a hír, hogy Sztálin eltörölte a halálbüntetést. Így mikor szeptemberben elítéltek minket, a büntetés katonaviselt társunk számára huszonöt, nekünk „csak” húsz év munkatábor lett. Később tudtuk meg, hogy pár hónap után visszaállították a halálbüntetést – a Gondviselés csodálatos kegyelme lehetett, hogy arra a pár hónapra, amíg minket – három mátészalkai diákot – elítéltek, felfüggesztették a halálbüntetést. A Gondviselés később is vigyázott ránk, mert mindhárman túléltük a Gulágot és hazatérhettünk Magyarországra. Tartottuk is a kapcsolatot és későbbi életünk során is mindig összejártunk családostul. Sajnos, ők már nem élnek.
-Két társával együtt maradhattak a Gulágon?
Először az Ivovi elosztótáborba vittek minket, innen Domajdi Lacit magas Északra, a borzasztó kegyetlen Tasjetbe vitték, engem és Tóth Lalit pedig az uráli Cseljabinszkban lévő kényszermunkatáborba. Marhavagonba zsúfoltak minket, és többhetes vonatút után érkeztünk meg az Urálhoz. Nagyon kemény évet töltöttünk itt, bele is rokkantunk. Egy tervezett harckocsi gyár alapjait ásatták velünk a mínusz harmincfokos hidegben. A kőkeményre fagyott földet tüzet rakva melegítettük, hogy legalább annyira felmelegedjen, hogy pár centit lefaragjunk belőle. Mire 1939-ben Moszkvában úgy döntöttek, hogy külön kell választani a politikai elítélteket a köztörvényesektől, ezért minket a karagandai gyűjtőtáborba szállítottak, negyvennégy-negyvenöt kilósra fogytunk, nekem lefagyott a lábam, Lalinak mellhártyagyulladása lett.
-Mennyi időt töltött a kazahsztáni Karaganda mellett lévő lágerben?
Hat évet töltöttem itt és a lágeren belül különleges sors jutott részemül. Lalival a megérkezésünk után súlyos betegen, két lábon járó csontvázakként a karagandai lágerkórházba kerültünk. A kórház is egy alacsony tapasztott tetejű barakk volt, zsúfolt, dupla priccssorokkal, mi az emeleten feküdtünk. Tizenkilenc évesek voltunk, és éppen ennyi idő, 19 év volt még hátra a húsz éves lágerbüntetésünkből. Más ilyen helyzetben talán örült volna, ha végre fekhet és belemenekülhet az álomba, elfelejtheti egy időre, ami vele történt, de mi, magyarok voltunk, és a magyar keljfeljancsi-fajta! Így mi Lalival már a második napon el kezdtük tervezni a hazatérés utáni életünket. Éppen ott tartottunk, hogy egy darab papírra elkezdtem összeírni milyen köteteket kell majd otthon beszereznünk a könyvtárunkba, amikor összevitatkoztunk az erdélyi fejedelmeken. Miközben hallgattam Lali okfejtését, hogy Apafi, Rákóczi, Bethlen, Bocskai milyen sorrendben követték egymást, elkezdtem az előttem lévő lapra egy lófejet rajzolni. Édesapám huszár volt, nekünk is voltak lovaink, szerettem őket. Lali meglepődött, hogy milyen jól sikerült a rajz és hirtelen támadt egy ötlete: - Tudod te, hogy ilyen kézzel mit tudnál keresni itt a lágerben? – A lágerben lévő szovjetek, akik már több éve a Gulágon voltak, nem tudtak fényképeket küldeni haza, ezért Lali meggyőzött, rajzoljam le az embereket, hogy a képeket a családjainknak hazaküldhessék. Igen ám, de én eddig nem rajzoltam embert, így próbából rögtön lerajzoltam Lalit: a barakkban lévők körénk gyűltek, úgy figyelték, mit csinálok. Jött is egy öreg orosz ember, aki lerajzoltatta magát. Ezzel kezdődött a karrierem, aminek a révén megmenekültem. Félévet töltöttem a kórházban, s ezután sem kellett dolgoznom, mivel mindenki velem akarta lerajzoltatni magát, az összes lágeri fejes is: a munkafelügyelők, a káderesek, az orvosok. A lágerből való szabadulásom után festeni kezdtem.
-A rajzolás mellett a költészetet is a lágerben fedezte fel…
Ez is számos véletlennek köszönhetően alakult így. Egy fiatal orosz gulagrab frontkatonaként megismerte Petőfi Egy gondolat bánt engemet című művét oroszul, én pedig kérésére elmondtam neki magyarul. Nagyon jó barátok lettünk, ő ismertetett meg Lermontov, az oroszok Petőfijének műveivel. A Démon című kötetet hozta el nekem, s az a nagy és különleges vonzalom az orosz költészet iránt, amely később, itthon a műfordítói pályára vitt, akkor kezdődött bennem. Elmerültem Lermontov, Puskin alkotásaiban, csodálatos orosz verseket olvastam a láger könyvtárában, mert szerencsére az orosz klasszikus irodalom is megvolt ott. Rengeteg verset fejből is megtanultam, majd itthon már kutattam őket. De magyarul olvasva nem ugyanazt kaptam a fordítástól, mint az eredetitől. Ezért elkezdtem újrafordítani – különösebb képzettség, egyetemi végzettség, sőt még érettségi nélkül – hiszen pont a két érettségi között vittek el – ebből született meg a Furcsa szerelem című kötet. Barátaim bíztatására elvittem az Európa kiadóba, ahol nem vettek komolyan, távoztam is, majd a lépcsőfordulóban a hirdetőtáblán a sporteseményeket olvasva hatalmas robajt hallottam – rohantak utánam. Dicsérték a fordításomat: pazarok a rímek, szépek a sormetszetek, kidolgozottak az ütemek, hibátlan a zeneiség. Kérdezték, hogy mikor fejezem be. Mondtam, hogy nem tudom, mert ez az első fordításom. Nem baj, megvárjuk, amint kész van, azonnal hozza be!
-Beszélt oroszul a Gulágra hurcolása előtt?
Egyetlen szót tudtam csak, a ceruzát, aminek véletlenül tudtam meg az orosz nevét. A lágerben tanultam meg az orosz nyelvet. Az oroszokra nem haragszom, de a szovjetrendszerre igen. Ez egy olyan rendszer, ami a tömény hazugságra épült a kezdetektől fogva.
A gyermekeim bíztatására döntöttem úgy, hogy megírom az emlékirataimat. Azért is érzem fontosnak, hogy minél többen olvassák a gulágtúlélők emlékiratait, hogy megismerjük magunkat. Mi azt tartjuk magunkról, hogy egymással veszekedő, ellenségeskedő nép vagyunk. Bár Sali Géza orvos mondta, hogy ha két magyar össze is szólalkozik, az nem azért van, mert utálják egymást, hanem mert mindketten meg akarják váltani a világot – másképp. Ahogy a magyar gulágrabok viselkedtek, azt az egész világ bámulta. Elképesztő éhség uralkodott. Olyan, hogy éjjel kettőkor már nem tudtunk aludni az éhségtől és csak a másnapi reggelit vártuk. Elképesztő nyomorban éltünk, a gulágrabok közül is csak a szovjet állampolgárok kaphattak csomagot. Egyetlen egy olyan magyar volt – Szabó László – aki kárpátaljai rokonától minden húsvétkor csomagot kapott. Ebben a csomagban a hústól a dohányig minden benne volt – más hónapokig élt volna ezekből a kincsekből. De Szabó Laci maga köré gyűjtötte a többi magyart, kiterítette a csomagját egy pokrócra és fél óra alatt elfogyasztottunk belőle mindent. A többi nép ezt egyszerűen nem tudta hova tenni, számukra ez annyira irreális, hihetetlen volt. De az összes többi magyar ilyen volt. Ha egy magyar bekerült a pékségbe, az a napi fejadagját elosztotta a többi között. Amit a rajzaimért kaptunk, megosztottam a többiekkel. Volt köztünk egy szabó, aki mindig befoltozta a többiek ruháját, a csomagos szovjetek maradék prémjéből prémgallért készített a kabátjainkra. Ez volt az oka annak, hogy összességében a magyarok kerekebb arcúak, jobban öltözöttek voltak a többieknél – és mindig nevettek. Ha összejött tíz-tizenöt magyar a barakk háta mögött, öt perc múlva már harsogott a nevetés. A legszörnyűbb körülmények között is jól tudtuk magunkat érezni – együtt. Mi magyarok külön társaság voltunk a lágeren belül – csodáltak minket lemásolhatatlan tehetségünkért és az egymásért hozott állandó áldozatvállalásért.
Amikor Lali barátom a kórházban feküdt, besárgult. A kórházban olyan romlott zsiradékot adtak, amit semmilyen beteg nem evett meg, de Lali a szomszédjaiét is megette, és eltömődött a mája. Ettől olyan súlyosan megbetegedett, hogy az orvos azt mondta, hogyha nem jut zsírnélküli kalóriához – meghal. Zsírmentes kalória – ilyen a lágerben nem volt! Egyébként is csak a szovjet állampolgárok kaptak csomagot, amiben lehetett volna cukor. A magyarok rögtön összegyűltek és beosztották egymást: mindennap ketten elcserélték a napi fejadag kenyerüket – ami a lágerben az életet jelentette – a csomagos szovjetekkel cukorra. Lali felgyógyult a többi nemzet tagjai pedig a csodájára jártak a magyarok összetartásának és önfeláldozásának.
-Emlékirataiból eddig három kötet jelent meg: A túlélés művészete, Fények a vaksötétben, Az alagút vége. A harmadik kötet a szabadulásával végződik. Tervezi a folytatást?
Most dolgozom a negyedik kötet kéziratán, amely annak a hat évnek a történetét meséli el, amit a gulágrabság után Karagandában töltöttem – tűzoltóparancsokként.
-Hogyan szabadult a lágerből?
1953-ban Hruscsov úgy döntött, hogy ki akar békülni a világgal, ezért széteresztette a lágereket: a külföldiek első csoportját 1953. novemberében, a második csoportot 1955-ben rakták vonatra és engedték haza. Én a második csoportba kerültem volna, de hamarabb szabadultam. 1954-ben teljes amnesztiában részesültem, mint kiskorú bűnelkövető. Viszont ez azt is jelentette, hogy az én hazautazásomat senki nem szervezte meg, engem ott engedtek el a láger kijáratánál – a hazakerülésemről magamnak kellett gondoskodnom, magamnak kellett kapcsolatba lépnem a magyar hatóságokkal. A karagandai lágerparancsok a háború után a szövetséges ellenőrző bizottság szovjet tagjaként korábban három évet töltött Magyarországon, méghozzá Szombathelyen – s ez alatt nagyon megkedvelte az országot is, és a magyarokat is, s mivel tisztességes ember volt, őt is megkedvelték. Ezt élete egyik legszebb időszakának érezte, így egy kicsit magyarnak is tartotta magát. Amikor szabadulásomkor megtudta, hogy magyar vagyok, úgy határozott, hogy segít rajtam, mint földijén. Na meg az amnesztia azt is jelentette számukra, hogy feleslegesen raboskodtam. Elvitt a tűzoltókhoz és kineveztetett csapattisztnek. A tűzoltó parancsnoki munka, amely során a tűzoltóságot európai szintűre reformáltam – például a készenléti időt tizenöt percről tizenhat másodpercre szorítottam vissza – mellett az én feladatom volt, hogy reggelente felolvassam nekik a Pravdát. Utóbb emiatt bekerült a munkakönyvembe, hogy politikai előadó – végülis valóban a politikáról adtam elő nekik, igaz, másképp, mint ahogy rendszer szerette volna…
Közben hiába vártam a választ a nagykövetségről, nem érkezett meg. Nyilván nem kellettem Rákosiéknak a lágermúltammal, de én minden évben megpróbáltam hazamenni. Közben megnősültem – a feleségem, szintén gulágrab, lengyel származású szovjet állampolgár volt. Hat évig maradtam a tűzoltó parancsnokságon, közben két gyermekünk született. 1958-ban egy hónapra hazajöhettem Budapestre, előtte Moszkvában elmentem a magyar külügyi attaséhoz, aki megdöbbentő módon nagyon segítőkésznek bizonyult, ő intézte el, hogy a feleségem és a gyerekeim megkaphassák a magyar állampolgárságot, így végül együtt hazajöhettünk 1960-ban. Dolgoztam árukihordó munkásként, porcelángyári munkásként, a Szerszámgépipari Műveknél műszaki fordítóként, a Malévnál, majd a Sporthivatalnál fordítóként.
-Hogy érzi magát mostanában?
Boldog vagyok, mert gyönyörű családom van, négy gyermekem, négy unokám, és már van egy hétéves dédunokám is. A legnagyobb boldogság, amikor összegyűlnek nálam a gyerekek. De boldog vagyok azért is, mert a napokban kaptam kézhez a teljes körű laboratóriumi leleteimet és minden adatom tökéletes – 87 évesen.
2015. november