GULAG táborrendszer

A GULAG szigetvilág, Alexandr Szolzsenyicin regénye 1973-ban látott napvilágot Moszkvában, melyet követően az írót száműzték a Szovjetunióból. A könyv robbanásszerű változást indított el a nemzetközi történeti és politikai közbeszédben.

Az emberek tudatáig lassacskán eljutott: a szovjet kényszermunkatábor-rendszer létezett, megdöbbentő dimenziójú volt, és emberek milliói pusztultak el ott. A szakemberek és a lényegi dolgok iránt érdeklődők számára addig is kétségtelen volt (főként Kelet-Közép-Európában), hogy létezett a GULAG, de a nagy nyilvánosság előtt ekkortól lett egyértelmű. Még akkor is, ha mint később lassacskán világossá vált: a Gulag szigetcsoport Szolzsenyicin fantázia-szóösszetétele. Egy képzeletbeli fogolysziget-együttest nevezett el Gulágnak.  

Valójában a GULAG szó nem mást, mint a javítómunka-táborok központi igazgatóságát jelöli. (Oroszul: Glavnoje Upravlenyije Iszpravityelno-Trudovih Lagerej)  Ez az intézmény volt hivatva összefogni a politikai okokból elítéltek kényszermunka-végzésére létrehozott több ezer munkatábor igazgatóságát. (Ez nem jelentette azt, hogy adott esetben köztörvényes rabokat ne dolgoztattak volna a GULAG táborokban.) Először ULAG néven jött létre 1930. április 15-én, majd novemberben, a központi jelző felvétele után lett GULAG igazgatóság.    

A táborokban raboskodók létszámát megbecsülni is alig lehetséges. Pár év alatt milliós nagyságrendű lett a fogvatartottak száma, ami évtizedek alatt több tízmillióra rúgott. A szovjet kommunizmus egyes becslések szerint 40 millió áldozatot követelt, jelentős részük a GULAG-táborokban és a hadifoglyok számára létrehozott GUPVI-táborokban halt meg.

A GULAG-foglyok a szovjet társadalom minden rétegéből kikerülhettek. A rendszer politikai ellenségeként bárkit megbélyegezhettek, elég volt egy rosszakaratú feljelentés vagy éppen a legmagasabb pártkörökből érkező parancs. A birtokos parasztságot kuláknak bélyegezték, és százezrével hurcolták kényszermunkára. A cári nemesség kétség nélkül megsemmisítendő társadalmi réteg volt. A kislétszámú „polgári” értelmiség a kommunisták számára veszélyes volt, a legkisebb ideológiai elhajlás esetén Szibériában köthetett ki a megvádolt személy. De elhurcolhattak a kommunizmusban hívő embereket, munkásokat, hivatalnokokat is, sokszor teljesen irracionális, koholt vádakkal. A rendszer jellegéből fakadt, hogy saját támogatói, sőt saját elitje sem volt biztonságban, gyakorta a párt belső leszámolásai juttattak tömegeket GULAG-táborokba.        

A kényszermunka-táborok létesítésének többrétű célja volt. A rendszer deklaráltan, és folyamatosan igényelte a munkaerő-többletet, mivel a kommunista gazdaság torz szerkezetéből fakadóan szélsőségesen rossz hatékonysággal termelt. Kézenfekvő volt az elítéltek (egyre nagyobb számban, szinte válogatás nélkül történő) kényszermunkára vezénylése, az emberiség történetében addig példátlan mértékben. A tervgazdaság irányszámai megkövetelték az olcsó, sőt majdhogynem ingyen munkaerőt, melyet belföldi és külföldi foglyokkal tudtak előteremteni.

A szovjet típusú – sokszor értelmetlen – gigaberuházások milliók rabszolgamunkájából készültek el. A döbbenetes méretű bányaművelés, erdőirtás, vasútépítés mellett a csatornaépítések, vízerőművek és az elmaradott területek energiahálózatának kiépítése mind a rabok keserves munkája révén jött létre. Külön ki kell emelni a folyamszabályozások erőltetett, abszurd munkálatait, melyek célja (a világot deklaráltan, gyökeresen felforgatni kívánó kommunizmus szellemiségének megfelelően) néha a folyók folyásirányának megfordítása volt. (Bízva az ateista ember „mindenhatóságában”.) Az értelmetlen mammut-vállalkozások százezrek életét követelték, akik jó része fogoly volt. Leonyid Borodkin orosz történész szerint a GULAG-táborokba került, hatalmas ipari beruházásokon dolgoztatott rabok a bruttó nemzeti össztermelés átlag három százalékát termelték meg.    

A belföldi rabok munkáján túl a szovjetek tudatosan készültek a második világháború során elfoglalt területek lakosságának elhurcolására. 1943-ban létrejött a szovjet jóvátételi programot kidolgozó bizottság, ami ötmillió német kényszermunkás tíz éven át tartó rabszolgamunkáját vette tervbe. Ezek a szavak nem túlzók. A szovjet lágerekben az emberiség évezredes távlatban maga mögött hagyott rabszolgatartó elv és gyakorlat éledt újjá.  

A munkavégzésen túl ugyanilyen fontos a táborok elrettentő és megtorló jellege. A táborba kerülés veszélye az egész szovjet lakosságot, illetve a kommunista blokk valamennyi lakóját fenyegette, mivel ilyen táborok – eltérő mértékben – minden országban megtalálhatók voltak. A „rendszer ellenségeinek” nem volt menekvés, és ezt a bélyeget bárkire rá lehetett sütni.             

Az óriási termelési irányszámok, az őrök brutalitása, az éhezés és a rossz időjárás miatt a halálozási arány sok táborban a 80%-ot is elérte. A rabok napi 10–12 órán át rendkívül kemény fizikai munkát végeztek. Ha valaki nem teljesítette a kvótát, kevesebb élelmet kapott, így fokozatosan csökkent a teljesítőképessége, és ez sokszor odáig vezetett, hogy az illető megnyomorodott. Az elv az volt, hogy a betegek nem dolgoznak, ezért általában felére csökkentett fejadag járt. Orvosok, ha voltak, szintén az elítéltek köréből kerültek ki. A leggyakoribb betegség a C-vitamin hiányos táplálkozás miatt a skorbut volt, de más fertőző betegségek is tizedelték az embertelen körülmények között dolgozó foglyokat, leggyakrabban a tífuszjárvány. A napi 500-1200 kalória az iszonyatos igénybevétel mellett az életben maradáshoz is nagyon kevés volt.

          
A táborok őreinek folyamatos, ok nélküli kegyetlenkedése végképp pokollá tette a kényszermunka-táborok rabjainak életét. Mégis, a legtöbben az elképesztően szélsőséges időjárási körülményektől szenvedtek. A legtöbb áldozatot a szibériai táborok szedték: a kolimai aranylelőhelyeken például a rabokat -50 Celsius fokig dolgoztatták, a halálozási ráta pedig évi 30 százalék volt a bányászok között.         

A GULAG-táborok rendszere behálózta a Szovjetuniót. A donyecki, kazahsztáni, közép-oroszországi táborok mellett a leghírhedtebbek az északi-sarkkörön túl fekvő (Vorkuta, Norilszk) és a szibériai táborok voltak (Magadan, Kolima).     

Más szocialista országban is működtek hasonló javító-nevelő, büntető kényszermunka-táborok. Magyarországon a legismertebb, mely kegyetlenségével vetekedhetett bármely szovjet táborral, Recsk mellett működött.
         
A táborrendszer megszüntetése 1953 előtt szóba sem jöhetett. Sztálin halála azonban ezen a téren is oldódáshoz vezetett. Hivatalosan a GULAG-táborokat 1960 január 25-én szüntették meg, de munkatáborok továbbra is működtek, más körülmények között, szerte a Szovjetunióban, immár a KGB hatásköre alá rendelve. A GULAG táboroknak óriási hatásuk volt a Szovjetunióban élőkre, a lakosság nagy százaléka folyamatosan börtönben vagy munkatáborban szenvedett, és ennek a sorsnak a veszélye bárki feje felett ott lebegett.  

Ez a pusztító mechanizmus nem működhetett volna ilyen sokáig és ennyire olajozottan, ha a nyugati világban az úgynevezett „harmadikutas”, baloldali értelmiség nem áll ki folyamatosan a kommunizmus, sőt a Sztálinizmus, majd a Maoizmus mellett, bátran hirdetve ezen ideológiák sikerességét és felsőbbrendűségét. Olyan döbbenetes népirtásokat sikerült leplezniük, és hatásukat bagatellizálni, mint például az 1930-as évek ukrajnai mesterséges éhínség, melyet a legfelsőbb kommunista vezetés közvetlen utasítására idéztek elő. Eredménye legkevesebb hétmillió halálos áldozat volt.