Hartmanné Nagy Klára Róza

Tizennégy évesen hurcolták el a nevelőszülei házából. Két évet egy gyermekkolónián raboskodott, majd hónapokig vallatták, végül tíz évre ítélték. Három évet egy szibériai, majd négy évet egy kazahsztáni kényszermunkatáborban töltött embertelen körülmények között. 1953-ban szabadult.

-Gyermek volt, amikor elhurcolták…

Gyerek voltam, nem értettem, hogy mi történik velem. Utólag tudtam meg, hogy azért vittek el, mert a nagybátyám, aki szüleim halála óta nevelt, csendőr volt.
1930. március 30-án születtem. Ötéves voltam, amikor édesapámat is elveszítettem, édesanyám már születésemkor meghalt. Innentől nagybátyám, egy nyugdíjas csendőrtiszt nevelt a feleségével. Göncön laktunk és ők elmenekültek a háború elől. Ezt a területet nagyon nehezen vették be a románok - mivel ez egy csendőrlakta vidék volt, őket hibáztatták. Ezért vittek el engem, mert egy csendőrnek voltam a nevelt lánya. Miskolc környékére vittek, egy hónapig voltam ott, majd bevagoníroztak és elvittek a Donbászba egy gyerekkolóniára, az összefogott gyerekek közé, mivel kiskorú voltam. Két évet töltöttem a köztörvényes gyerekek között. Ötvenen-hatvanan voltunk egy hálóban, amit éjszakára bezártak, nappal az épületben és az udvaron voltunk, sokan egész nap ütötték-verték egymást. Tizenhat évesen elvittek a kijevi börtönbe.

-Mivel vádolták?

Kémkedéssel vádoltak, és azt akarták, hogy valljam be, kiknek, hogyan kémkedtem, hol tanultam, ki szervezett be, hova mentek a nevelőszüleim. A kijevi börtönben tíz hónapon át vallattak. Gyerek voltam, nem tudtam válaszolni. A tolmács végül azt mondta, meséljek valamit, különben itt fogok elrohadni, de ha bevallom, egy táborba visznek, ahol dolgozhatok, lesznek magyarok, és akkor túlélhetem… Így az ő sugallatára vallottam. Decemberben elítéltek tíz évre. Szibériába vittek, Vorkuta mellé Kustai-be. Ott a borzalom fogadott. Egy olyan lágerbe kerültem, ahol köztörvényes bűnözők is voltak. Semmit nem dolgoztak, mindent a politikai elítélteknek kellett csinálniuk. Nem beszéltem oroszul, és rajtam kívül nem voltak magyarok. Nagyon fiatal voltam, engem dobtak mindig a legnehezebb munkára.

-Milyen körülmények között kellett élnie?

Mindig éheztem. Kétszer kaptunk enni egy nap, és ha nem ettük meg rögtön, elvették mások. Reggel hatvan deka kenyeret kaptunk – ez volt a norma, hozzá forró vizet és egy deka süvegcukrot. Pár darab szárított vagy olajos halat adtak hozzá, ezt, ha tehettem elcseréltem valakivel cukorra. Állandóan fáztam, éheztem, szenvedtem a tisztálkodás hiányától. Fegyveres őrök, kutyás katonák vittek minket ötös oszlopban az erdőbe. Naphosszat a hatalmas rengetegben, a térdig érő hóban fákat vágtunk fűrésszel és baltával. Teljesítenünk kellett a normát, egymásra voltunk utalva - sokszor azt se tudtuk, merre fog dőlni a fa, de ne legyen olyan, aki éppen alatta áll. A vattanadrágunk, kabátunk teljesen átvizesedett és megfagyott. Visszafelé mindenki vitt egy darab fát, hogy majd a barakkban tüzet rakhassunk, de mielőtt bementünk volna, ahogy voltunk, a hótól átvizesedett ruhában egyből odamentünk, ahol a levest osztották. Nem volt edényünk, üres konzervdobozokból ettünk, amiket a katonák eldobáltak. Azt vittük magunkkal egész nap. Ilyenkor zöldlevest adtak, amit csollányból vagy jancsifűből főztek, és zab- vagy árpakását, néha egy-egy darab hallal.
A barakkban a magunkkal hozott fából tüzet raktunk. Egy nagy vascső volt a kályha. Abban a konzervdobozban, amiből ettünk, havat melegítettünk a hengerkályhán, hogy mosakodni tudjunk, de mindenki egyszerre akarta, voltak, akik lelökték egymásét. Semmilyen más módszerünk nem volt a mosakodásra. Esténként az őr elvitte mindenkinek a nadrágját és a csizmáját, hogy megszárítsa. A deszkapriccsen, amin aludnunk kellett, nem volt semmi, ezért én nem adtam oda a kabátomat, hanem azt tettem a priccsre. A barakk tele volt poloskával, éjjel csöpögtek ránk a tetőről. Reggel mentünk ki a kapuhoz és kezdődött minden ugyanúgy. Ünnepnap soha nem volt. Havonta egyszer vittek el minket a fürdőbe, akkor a ruhánkat is fertőtlenítették.
Egész idő alatt, amit Szibériában töltöttem kínlódtam és rettegtem. Mindenkitől féltem, mert ütöttek-vertek és sokszor elvették az ennivalómat. Állandóan rettegtem, hogy megvernek, mert nem csinálom meg, amit mások akarnak. Nem tudtam oroszul és nem is akartam megtanulni! Nem volt kivel beszélgetnem, nem értettem, hogy mit mondanak, ezért csak arrébb löktek, megütöttek, ha nem azt csináltam, amit kellett volna. Nem tudtam a parancsszavak jelentését sem. Többször karcerbe tettek büntetésből.
Egyszer nem mentem ki dolgozni, mert láttam, hogy a barakkban mások is bent maradnak. Egy óra múlva egy katona jött értem és az irodába vitt. Ott egy tolmács fordított, kérdezték tőlem, hogy miért nem mentem ki dolgozni. Mert fázom! – feleltem. Mit képzelek?! – támadtak rám. De hát mások is bennmaradtak – védekeztem. Ők betegek – válaszolták. Ezek után kezdtem el arra gondolni, hogy muszáj lesz megtanulni oroszul.
Három évet töltöttem el ilyen embertelen körülmények között. Ezután Kazahsztánba vittek – velünk építtették fel a lágert – és itt már csak politikai elítéltek voltak.  Kétszázan-kétszázötvenen kezdtük el építeni ezt az új lágert, vályogot vetettünk, építettük a barakkokat és közben egyre több embert hoztak. A végén nyolc-tízezren voltunk.
 
-Kikkel volt együtt?

Itt már mindenki politikai elítélt volt. Egyébként vegyes nemzetiségűekkel voltam együtt: oroszokkal, litvánokkal, németekkel. Találkoztam egy magyar lánnyal is, egy fél évet lehettünk együtt, nagyon jó volt végre valakivel magyarul beszélni. De alapvetően nagyon figyeltek, hogy ne legyenek magyarok együtt, szétszórtak minket. Ukrán lányokkal dolgoztam egy brigádban, megtanultam oroszul, velük már tudtam beszélgetni, elfogadtak. A Balkas-tó mellett építettünk egy várost: gyárat, lakásokat, kultúrpalotát. Megtanultam minden munkát. A brigádvezetőnő maga mellé vett, megtanított írni-olvasni is oroszul.
Voltak, akik segítettek, például egy fogorvos – szintén rab –, aki a központi lágerből járt ki a fióklágerekbe: ő mindig hozott nekem egy kis kenyeret.

-Hogyan jutott haza?

1953 márciusában meghalt Sztálin, májusban hívattak és kérdezték, hogy van-e ruhám, mert hazamehetek. Bevagoníroztak, majd két hetet voltunk a gyűjtőtáborban. A környékbeli lágerekből összeszedték a magyarokat, itt már együtt voltunk többen, magyar nők. Azután újra vonatra tettek minket és Lembergbe vittek, ahol hat hónapot kellett töltenünk, mert nem fogadtak minket Magyarországon. Vágytam, hogy hazatérhessek, a lágerben nagyon sokszor volt honvágyam, de féltem is nagyon, hogy mi lesz velem, börtönbe visznek megint… Ezalatt az idő alatt ismertem meg a későbbi férjemet. Nem láthattuk egymást, mert fal választott el minket, de elmeséltük egymásnak a velünk történteket. Tudta, hogy engem otthon nem vár senki, ezért felajánlotta, hogy menjek hozzájuk és feleségül vesz.
Mikor végre elindulhattunk haza, a határon az orosz vonatkocsikból magyar kocsikba kellett átszállnunk – de a magyarok nem akartak átvenni minket. Már a határon megfenyegettek, ha beszélünk arról, ami velünk történt, visszavisznek… Végül Nyíregyháza-Sóstóra vittek minket. Itt megvizsgáltak, majd adtak egy papírt, hogy hadifogoly voltam. Innen egyedül utaztam a vőlegényem szülőfalujába, de útközben féltem, hogy mi lesz velem, hol a vőlegényem. Éjjel ért be a busz az állomásra és rengetegen vártak: a vőlegényem egész családja kijött elém. Pár nap múlva ő is megérkezett, kiderült, hogy Pestre vitték azokat, akik betegek voltak, mint ő…

-Hogy alakult az élete a hazatérés után?

Egy hónap múlva összeházasodtunk. 1972-ig könyöradományokból éltünk, mert nem kaptunk munkát. Tengődtünk, élelemért dolgoztunk.
1972-ben a szociális otthonban lettem fűtő. Az eddigiekhez képest igen jól kerestem, az igazgatónő pedig mellém állt: tanuló lettem. Pécsett elvégeztem a kétéves ápolónő képzőt, majd a szociális otthonban dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig.
Időközben elváltunk, majd újra férjhez mentem, családot alapítottam, ma már két szép unokám van. Nagyon szép és jó életet élhetek.
A fiatalságomat áldoztam – sok sorstársam az életét! – a Szovjetunió építésére, úgy bántak velünk, mint az állatokkal. Amikor hazajöhettünk volna, nem fogadtak minket, később is a magyar haza ellenségének bélyegeztek. Borzasztó volt ezt is megélni. Mégsem mentem el, nem lettem sem hazaáruló, sem besúgó.

2015. november