Vitéz nemes békei Koós Ottó

1944-ben hadifogolyként hurcolták a Gulag rabtelepeire. Tizenegy éven keresztül végzett kényszermunkát embertelen körülmények között hazájától több ezer kilométerre. 1955-ban szabadult. Az idén tölti be századik életévét.

- Az első világháború alatt született. Milyen volt a gyermekkor világa?

1915. december 3-án születtem Bécsben. Édesapám a pozsonyi 13. honvéd gyalogezrednél szolgált, és Pozsonyban laktunk. Amikor én jelentkeztem a világra, édesapám kint volt a harctéren. Édesanyám a nővéremmel egyedül volt Pozsonyban, ezért a Bécsben élő húgához költözött.
1919-ben, amikor a csehek bejöttek Pozsonyba, apámat internálták. Negyvennyolc órát kaptak arra, hogy elhagyják Pozsonyt – akkor kerültünk a csonka Magyarország területére. Apám hivatásos tiszt lévén a nemzeti hadsereg megalakulásakor ott folytatta tiszti feladatait.
1920-ban került apám Nagykanizsára, ott végeztem a négy elemit. A négy elemi elvégzése után kértem apámat, hogy adjon be katonaiskolába. Apám erre azt mondta, előbb érettségizzek le, és ha még mindig katona akarok lenni, akkor mehetek. Így kerültem a kanizsai Piarista Gimnáziumba, de addig kérleltem továbbra is apámat, hogy katonaiskolába járhassak, míg a végén második évfolyamban beadott. 1934-ben érettségiztem, és a Ludovika Akadémiára kerültem. 1938-ban lettem hadnagy. Hadnagyi kinevezésemet apám már nem érte meg, mert a kinevezésem előtt egy hónappal meghalt.

- Ezután a fronton harcolt?

Hadnagyi kinevezésem után a Szent István 3. honvéd gyalogezrednél szolgáltam Székesfehérváron. Ott már ’38 őszén részt vettem, mint századparancsnok a Felvidék, majd ’39-ben Kárpátalja, ’40-ben Erdély visszatérésében.
Trianon után, ha ez lehetséges, még erősebb volt bennünk a hazaszeretet. Azt ma már elgondolni sem lehet, hogy mit jelentett nekünk, amikor a húsz éves megszállás után bevonulhattunk a Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe, a magyar vidékekre. Az emberek lelkes öröme, amivel üdvözöltek minket, egy életre szóló élmény volt. A kicsiny magyar világ négy évig tartott.
1941. október 27-én mentem ki Ukrajnába. A Keleti Megszálló Csoportnál teljesítettem szolgálatot, mint a 33. gyalogezred 7. századának parancsnoka. Ott sebesültem meg 1942. február 15-én. 1942. november 1-jén kerültem vissza a pótezredhez Fehérvárra. 1944. augusztus 10-ig századparancsnokként szolgáltam. 1944. augusztus 10-én mentem ki a Kárpátok előterébe, a harctérre. Részt vettünk a visszavonuló harcokban, majd 1944. október 21-én a parancsnokom elesett, én lettem a zászlóaljparancsnok.
1944. október 2.-én Ungvár környékén fogságba estünk, mert bekerítettek az oroszok. Ungvártól gyalogmenetben Stari Szamborba vittek. Ott 1944. december 6-án bevagoníroztak. 21 nap marhavagonban való utazás után január 1-én az Uralba, Cseljabinszk körzetébe, Ufalei-be vittek.
Mint utóbb az oroszok közölték, az út alatt 650 halottunk volt. Én is elkaptam a kiütéses tífuszt, negyvennyolc kilóra fogytam. 1945 tavaszára a „szállítmány” 20%-a maradt életben: kétezer-ötszázunkból ötszázan. Az ufalei táborból a kistimi, majd a cseljabinszki, végül a voronyezsi táborba vittek. 1950 őszén vittek át a voronyezsi börtönbe.  Mindenhol különböző jegyzőkönyveket vettek fel. A tolmácsok vagy munkaszolgálatosok, vagy Volga-Don németek, vagy pedig a Szovjetunióban élő magyar kommunisták voltak.
A különböző táborok után 1950. december 30-án Brianszkban a szovjet katonai bíróság halálra ítélt. De mivel a halálos ítéletet eltörölték, 25 év javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítéltek. Ezt az 1943. áprilisi szovjet elnökségi rendelet alapján szabták ki.

- Kikkel raboskodott együtt?

1950-ig hadifogolytáborokban voltunk, utána a Gulag táborokban. Ahol én voltam, ott az elítéltek hadifoglyok voltak. Németek, románok, magyarok egyaránt voltak – egyszóval, akiket háborús bűnösnek tekintettek. Azok a leventék, akiket Magyarországról a magyar kommunisták közvetítésével vittek ki a Gulágra, 1949-ig orosz köztörvényesekkel voltak együtt – nekik még rosszabb sors jutott. Köztünk is voltak olyanok, akiket nagyon korán, ’47-ben, ’48-ban ítéltek el, és akik előtte a köztörvényesekkel voltak együtt.
A hadifogolytáborok ugyanolyanok voltak, mint az orosz elítélttáborok, csak azzal a különbséggel, hogy nem voltak olyan megkötések, hogy a barakkból nem lehetett kilépni. Kimehettünk őr nélkül a munkára és az egyik hadifogoly volt a felelős a társaságért. De nem sok különbség volt. Kerítés volt mindenütt… Minél tovább maradt az ember, annál inkább kezdtek szigorodni, mert akkor válogattak. Például 1947-ben Cseljabinszk körzetében gyűjtötték a magyar tiszteket. Több mint háromszáz tisztet gyűjtöttek ott össze, és azok egy nap kivonultak a táborból. Visszamaradt tíz magyar tiszt, abból öt őrnagytól magasabb rendfokozatú (őrnagy, alezredes, ezredes), azoknak megmondták, hogy ti csak jövőre mentek. És voltunk mi öten, hadnagyok, főhadnagyok, akiket kiemeltek. A végén tudtuk meg, hogy azért, mert valamennyien a Megszálló Csoportnál voltunk kint a fronton. Ötünket egy külön szobába zártak. Azt mondták: Ti mától fogva ebben a szobában laktok és holnaptól a német büntető brigáddal mentek ki dolgozni… Amikor kimentünk dolgozni, felsorakoztunk, odajött az őrparancsnok és azt mondta: Ti vagytok azok, akik nem mentek haza? Így tudtuk meg, hogy mi nem mehetünk haza…
Két nap múlva ugyanígy mentünk ki dolgozni, délben lóhalálában jönnek ki a munkahelyre, hogy az öt magyar tiszt azonnal jöjjön be a táborba, mennek haza. Amikor bementünk a táborba az orosz napos tiszt lezavart gyorsan a fürdőbe, mert megyünk haza. Megfürödtünk, erre azt mondták: Menjetek a klubba, ott gyülekeznek a hazamenők. Volt egy fiatal társunk, aki azt mondta: Gyerekek, én előremegyek, és megnézem, hogy mi is a helyzet. Amikor mi is indultunk utána, már jött visszafelé: Gyertek vissza, mert nem vagyunk a listán… Végül ötünk közül kettőnket elítéltek, a többiek hazatértek, de akit velem együtt elítéltek, kint meg is halt.
Az ítélet után 1951 tavaszán a Brianszki börtönből a sztálingrádi táborba kerültünk, ahol egy téglagyárban dolgoztunk. 1954 februárjában visszakerültem az Uralba, Szverdlovszk környékére.
1955 novemberében jöttünk haza. Hatszázan, ez volt az utolsó etap. Kétszázhetvenegyünket a jászberényi börtönbe vittek, nyolcvanunkat 1956. június 8-án a Budapesti Gyűjtőfogházba szállítottak át. 1956. október 8-án engedtek szabadon.

- A családja tudott önről valamit?

Időközben a századparancsnok öcsémet 1942. november 4-én a Don kanyarhoz vezényelték, és ’43 február 1-jén hősi halált halt.
1944. szeptember 17-én Székesfehérváron a nyugati hadseregek bombázásakor a lakásunk, ahol édesanyámmal és nagyanyámmal laktam, gyújtóbomba következtében teljesen kiégett. Nagyanyámat az égő ház pincéjéből húzták ki, mert ott volt óvóhelyen. Emiatt két hét bombakárosult szabadságon voltam itthon, édesanyámékat a nővéremékhez helyeztem el, akinek a férje abban az időben az altisztképző iskola oktatótisztje volt. Ezután én visszatértem a frontra. Amikor az oroszok betörtek, a sógorom agyonlőtte a nővéremet és a hat- és tízéves gyermekeiket, majd öngyilkos lett. Édesanyámat és nagyanyámat kényszermunkára vitték, és útközben agyonlőtték őket.
A menyasszonyommal időnként tudtunk levelet váltani – a mai napig őrizzük, amiket egymásnak írtunk.

- Hogyan alakult az élete a hazatérés után?

1956 novemberében feleségül vettem a menyasszonyomat, aki tizenkét évet várt rám. A mai napig boldog házasságban élünk, egy fiunk és egy unokánk van.
1956 után, amikor kijöttem a börtönből, apósom, aki bányamérnök volt, elhelyezett egy bányánál a mérnökségen, de négy hónap munka után el kellett hagynom, mert mint háborús bűnös nem dolgozhattam ott.
Ezután segédmunkás lettem. Ennek annyi előnye lett, hogy mikor a fiam megszületett, az anyakönyvi lapján az volt, hogy apja foglalkozása: fúrómunkás. Huszonkilenc évig egy 15 m2-es szobában laktunk az anyósoméknál, de én semmit a kommunistáktól el nem fogadtam, erre büszke vagyok.

- Hogy lehetett mindezt túlélni?

Hetvenegy évvel ezelőtt, amikor az oroszok hadifogságába kerültünk és Ungvárról gyalogmenetben a Vereckei-hágón mentünk át százas-kétszázas csoportokban, egyszerre – mintha madzagon rántottak volna meg minket - mindannyian hátrafordultunk. Akkor én azt mondtam, ha szíjat hasítanak is a hátamból, akkor is hazatérek.

2015. november