A tizenkilenc éves nyomdásztanulót munkába menet állították meg az orosz katonák és hurcolták Ukrajnába málenkij robotra. A Nemzetközi Vöröskeresztnek köszönhetően három év után hazatérhetett, de sem a tőle elrabolt éveket, sem megnyomorított, megbetegített, meggyilkolt társai emlékét nem tudja feledni.
-Mesélne egy kicsit a gyermekkoráról?
Pesterzsébeten születtem, a négy elemit még itt jártam ki, majd Zuglóba költöztünk, mert édesapám a Danuvia Fegyver- és Lőszergyárban kapott munkát. Zuglóban jártam ki a négy polgári osztályt. A második polgáritól az utcánk végén lévő pékségből kiflit hordtam minden reggel fél hat és fél hét között. Ezért a fizetségem egy pengő és annyi kifli volt, amennyi a zsebembe befért. Mivel apám zakóját hordtam, aminek jó nagy zsebe volt, az egész család megreggelizett a kiflikből. A bátyám tejet hordott – így ő a reggeli tejről gondoskodott, édesanyámnak csak a kávét kellett megfőznie. Jól nevelt, dolgos fiúk voltunk, segítettünk a szüleinknek.
A negyedik polgári után a Danuvia gyárban kezdtem el dolgozni küldöncként, aztán egy rövid ideig borbélyinas voltam, majd sikerült rátalálnom az igazán nekem való munkára. Rajzolni szerettem a legjobban. Egy nap véletlenül elhaladtam a Klösz György és fia Grafikai Műintézet előtt. Habozás nélkül beszóltam, hogy nagyon szeretnék itt rajzolni. Csoda történt, a főmérnök fogadott, és rövid beszélgetés után a Fotó-Color osztály tanulója lettem: napokon keresztül csak rajzoltam! Hamarosan szövegrajzoló lett belőlem, s ezzel rátaláltam az igazi szakmámra, amelyre mindig is vágytam, és ami a későbbiekben is elismertséget hozott nekem.
A szakmán kívül a zene volt a mindenem, tizenöt évesen Bella néni tánciskolájában doboltam. Ha légiriadó volt, a légópincében folytattuk a zenélést. Olyan fiatalok voltunk, hogy nem volt félelemérzetünk. Pedig átéltünk nem egy meleg helyzetet. Házbeli zsidó barátunkkal, Gyurival, egy este az ő amatőr felszerelésével fotózgattunk nálunk, a filmet elő is hívtuk, nagyításokat csináltunk. Ezalatt Gyuri szüleit és nagybátyját elvitték a nyilasok – soha nem tértek vissza. Gyurit utána mi bújtattuk a szenespincénkben. Máskor bátyámmal és öcsémmel puskaropogás közepette, olykor hason kúszva merészkedtünk ki ennivalóért. Egy orosz katona szórakozásból belelőtt egy üzlethelység bejárati részébe – ahol egy idős néni feküdt. A térdén találta el, bátyámmal mi szállítottuk hordágyon a legközelebbi elsősegélynyújtó helyre, ami egy iskolában volt, úgyhogy közben mindkét oldalról lőttek. Nagyon megviselt, amikor gyermekkori játszótársamat, egy tizenhárom éves kislányt az óvóhelyről az oroszok „krumpli pucolásra” hurcoltak, és csak aznap este dobták vissza erősen véres ruhában…
-Mi történt az ostrom után?
1945. február elején már nagyon hiányzott a munkám, a cég, ezért gyalog elindultam. A Thököly út és a Hungária körút kereszteződésében orosz katonák igazoltattak. Hiába volt nálam igazolvány, tizenöt-húsz másik civillel félreállítottak azzal, hogy elvisznek minket egy kis munkára, málenkij robotra…
A sarkon álló ház pincéjébe vittek, estig még vagy ötször-hatszor hoztak civileket. Este átvittek mindannyiunkat a Rákóczi úti nagyáruház, a Divatcsarnok óriási pincehelységébe, ahol sokan már három napja étlen-szomjan voltak. Nálam volt egy kiló földimogyoró és ugyanannyi dohány – egy óra alatt szétosztogattam mindent.
Másnap reggel az egész társaságot kiterelték az utcára és tízesével sorakoztattak: éppen kétezren voltunk. Lovas, gépfegyveres katonák kíséretében Gödöllőre hajtottak minket. Kerepes határában két fiú – két testvér – kiugrott a sorból és rohant a havas szántóföld felé. Az egyik őr gépfegyverrel utánuk lőtt, az egyikük halálos lövést kapott, a másikat a lábán találta el. Szembejött egy szánkót húzó férfi egy nővel. Az orosz lerúgta a szánkóról a csomagokat és felfektette a fiút. Nem mentünk tíz kilométert, amikor a fiú elvérzett és meghalt. Nagyon megrémültem.
Az oroszok parancsa az volt, hogy kétezer embert szedjenek össze, és most hiányzott kettő. Ahogy a következő községen mentünk át, két férfi a házuk kerítésén könyökölve kikiabált nekünk, hogy Büdös nyilasok! Az oroszok őket állították a sorba, hogy pótolják a kvótát…
Végül egy embernek mégis sikerült megszöknie. Találkoztunk egy tömeggel, ahol az egyik nő szánkón húzta a lányát. A férfi, aki a sor szélén volt, a nő mellé ugrott és elkapta a szánkó kötelét.
Gödöllőn az akkori Premontrei Gimnázium – ma Agrár Egyetem – területén egy nagy hadifogolytábor volt. Háromszoros drótkerítéssel volt körbevéve. Az oroszok pokrócokat terítettek a földre, arra kellett minden értékünket letenni, mindenünket elzabrálták. Hét hétig tartottak ott, iszonyatos túlzsúfoltságban. Nagyon kevés víz volt, a tetőről lecsorgó hólét ittuk. Ezalatt nagyon sokan meghaltak vérhasban, a hullákat éjszakánként vitték ki.
Úgy hírlett, hogy tizenhét éves korig a fiatalokat hazaengedik, ezért a közmunka-igazolványomban a születési évszámom – 1926 – hatosát átírtam hetesre. Az 1927-eseket százasával többször sorakoztatták és egy papírral tényleg elengedték. Az utolsó százas csoportba kerültem, már minket is kétszer sorakoztattak. De harmadjára az egész láger sorakozott – bevagoníroztak minket és vittek a romániai Foksányba. Száz embert zsúfoltak egy vagonba.
Ez a romániai nagyláger egy óriási területen fekvő barakktábor volt. Egyik reggel bevagoníroztak ezer magyart és ezer németet, és elvittek minket Ukrajnába. Egy Nikolajevka nevű helységbe vitt a vonat, innen gyalog mentünk Ternibe, ahol meghalt orosz katonák tetves ruháiba kellett öltöznünk, és vászonból készült fatalpú cipőt kaptunk. Később óriási zsákokba tekertük a lábunkat, hogy ne törje annyira.
-Mit kellett dolgoznia?
Sztálin felrobbantotta a saját terni-i cukorgyárát, hogy ne kerüljön az ott lévő csapatok kezébe. Az ezer német a gyárat szedte szét: második emelet mélységig mindent ki kellett pucolniuk. Az ezer magyar viszont a táborból kijárt dolgozni. Munkától függően tízesével vagy százasával vittek minket. Ha csak tízet kellett vinni, nem katonák, hanem egy-egy helybeli öreg bácsi kísért minket bottal felfegyverkezve. A lágerben egymásra találtunk pár otthoni barátommal, régi kollégámmal, megfogadtuk, hogy összetartunk, együtt maradunk. Kis társaságunkat tíz fősre bővítettük, hogy mindig együtt mehessünk munkára. Ha menni kellett, rögtön szaladtunk, jelentkeztünk a tízes csapatunkkal, hogy ne a katonák vigyenek bennünket.
Egyszer a kísérő öreg orosz egy hatalmas almáskerthez vitt minket, ami körbe volt kerítve és még egy árok is volt körülötte, ami tele volt szennyel, ezt takarítottuk egy hétig. A kápók benzines hordóban hozták nekünk a moslékot ebédre. Olyan éhség volt, hogy az öreg orosz - cserébe, hogy az ebédünket tizenegy részre osztjuk, és a tizenegyediket neki adjuk - figyelte, hogy mikor nem jár arra az almáskert őre, és engedte, hogy a drót alatt átbújva tizenegy almát ellopjunk – abból is egy az övé volt.
Egy másik alkalommal búzatermő vidékre vittek tízünket. Pesti srácok voltunk, akkor került a kezünkbe először kasza. Ott hallottam először azokat a szavakat is, hogy munkaverseny és norma… A kaszánk mindig beleakadt valamibe, ezért úgy döntöttünk, nem csináljuk tovább: lefeküdtünk a hűvösre. Elvittek minket a büntető lágerbe, két hónapot voltunk ott. Földbe vájt lyukban, szalmán feküdtünk – éppenséggel jobb volt, mint a barakkban a priccs.
Miután visszavittek a lágerbe, átkerültünk a répás szakaszba, mert a termelt cukorrépát kisvonattal egy másik, működő cukorgyárba kellett szállítani. Az összefagyott répákat csákánnyal tudtuk szétbontani. Annyit lophattunk belőle, amennyi a zsebünkbe fért. A bő nadrágunkba tömtük a répákat, teljesen átfagytunk tőle, de vittük a többieknek.
-Hogy lehetett kibírni a szörnyű körülményeket?
Fiatal voltam, kibírtam. Meg tudtam szokni, hogy egy hatemeletes priccs tetején alszom ugyanabban a ruhában. Aki idősebb, betegesebb volt, nem bírta. Nekem még barátnőm sem volt, de aki menyasszonyát, feleségét, családját hagyta otthon, becsavarodott.
Később megtudtam, hogy az orosz tisztek összejárnak a falusi kultúrházban szombat esténként a helybeli lányokkal és táncolnak. A zenekarba kellett egy dobos, jelentkeztem. Bernáthegyi kutya bőrből csináltattak a tímárokkal dobot, azon játszottam. A faluban svédasztal volt: asztalon kenyér, főtt krumpli, tökmag, szotyola. Ebből én is ehettem, amit tudtam, elhoztam a többieknek és a barakkban szétosztottam.
-Hogy jutott haza?
1945-ben, amikor az oroszok átvették a Danuvia Gyárat, apám mérgesen mondogatta nekik: Haragszom rátok! – az egyik tiszt kérdezte tőle, mi baja van, mire mondta: Elvittétek a gyereket! Végül ez a katonatiszt segített apámnak: a Nemzetközi Vöröskereszttel kerestettek. Mint utóbb kiderült, már májusban hazamehettem volna, de nem találtak. Ráfáztam arra, hogy 1927-esnek mondtam magam. Nem stimmelt az évszám, ezért nem találtak meg.
A lágerparancsnokhoz vittek éjszakánként kihallgatásra. Azt hittem én is és az engem kísérő kápó is, hogy azért visznek folyton, mert nem vallom be, hogy katonaviselt vagyok. A lágerparancsnok a lágeren kívül, ötven méterre lakott. Útközben a kápó mindig vert, fenyegetett, hogy valljam be. De nem voltam katona, civil voltam. Az utolsó kihallgatás előtt különösen megvert, a fejemet ütötte a gázálarc gégecsövével. Bőgtem, úgy lökött be a lágerparancsnokhoz. Akkor már tudtam valamennyire oroszul, ezért mondtam, hogy nekem nem kell tolmács. A nadrágom akkor is tele volt répával, ezért csak rádőlni tudtam a székre, magasan voltam, ráláttam, hogy szemben a lágerparancsnok mit ír a nyitott könyvbe. Kérdezte oroszul, hogy mikor születtem. Mondtam, hogy 1927. Nem 26? Kezdtem gyanakodni, ezért így számoltam oroszul: 21, 22, 23, 24, 25, 27, 26. Bolond magyar! – mondta a lágerparancsnok és piros tintával átírta a számot. – Mész haza!
1947. december 13-án érkeztem haza. A társaim a ruháimba, a cipőmbe üzeneteket rejtettek a hozzátartozóiknak. Miután hazatértem, harminc-negyven helyre telefonáltam, írtam vagy mentem el személyesen.
-Hazatérése után hogyan alakult az élete?
1948-ban megnősültem, két lányom született. A nyomdai kollégáim rögtön visszatérésem után felkerestek, ruhát, ajándékot hoztak, a tulajdonos, Klösz úr pénzt is küldött segítségül. Az engem hazakísérő orosz katona pár napot még Budapesten töltött, mikor a Keletibe kikísértem és a vonatja elindult, akkor éreztem, hogy végre hazatértem. Másnap már bementem dolgozni. 1956-ban a nyomdától sokan elhagyták az országot. Én ekkor már nem szövegrajzolással, hanem az azt felváltó nyomdai fényképészettel foglalkoztam. Feleségemmel mi is úgy döntöttünk, hogy disszidálunk, de végül nem mentünk. Időközben az államosítást megneszelve a Klösz nyomdász család Ausztráliában alapított egy nyomdai kombinátot, ide vártak minket. Bécsbe készültünk a főmérnök irányításával. November 8-án megpróbáltuk elhagyni az országot, de a határon éjjel a zuhogó esőben eltévedtünk. Hajnalban bekéredzkedtünk egy öreg paraszt bácsi házába és másnap visszamentünk Budapestre.
Egy rövid ideig fényképész kisiparosként dolgoztam, de aztán a Kossuth, majd a Zrínyi nyomdánál vállaltam munkát. Elismert, keresett szakemberként dolgoztam.
De azt most sem értem, hogy mindazért, amit velünk tettek, hogy ártatlanul elhurcoltak, dolgoztattak, moslékon tartottak, a megaláztatásért, a sanyargatásért miért nem kértek a mai napig sem bocsánatot az oroszok?
2015. november