Rabok a Szovjetunióban

A kommunizmus gyakorlatban történő megvalósítása a világtörténelem legtöbb áldozatot követelő társadalmi kísérlete volt. A marxi-lenini és sztálini eszmék térhódítása az egész XX. századra rányomta bélyegét, hatásuk minden kontinensen, máig éreztetik hatásukat. A vörös zászló árnyékában a korábbi évszázadokból örökölt mesterséges egyenlősítő ideológia, és a terror eszközét alkalmazó korlátlan hatalom bontakozott ki. A kommunista elnyomás központi állama, egyben az ideológiai forrás a Szovjetunió volt. A bolsevik eszme társadalomformáló törekvése egy nagyon szűk hatalomgyakorló elit gátlástalan uralmához vezetett, miközben az osztályok nélküli társadalom, a teljes egyenlőség álságos jelszavait, mint célokat hangoztatták.

E mesterséges államalakulatok – Európától Ázsián és Afrikán keresztül Amerikáig – világbékét hirdető, mégis rendkívül agresszív politikát folytattak. Az egekig növelt katonai kiadások fedezésére az egymással szoros kapcsolatban álló kommunista hatalmi elitek torz, rossz hatékonyságú gazdasági rendszereket működtettek. A termelésből teljesen kiiktatták a piaci tényezőket, a gazdaságot felülről meghatározott tervek szerint vezérelték, az ipart és a mezőgazdaságot a mindent elsöprő mennyiségi normák, és nem a minőségi igény irányította. 

A kommunista rendszerekben – elsősorban a Szovjetunióban – a hagyományaitól megfosztott társadalomban, az embertelen közigazgatás számára kézenfekvő volt az elítéltek tömegeinek kényszermunkára vezénylése. Mind a köztörvényes, mind a politikai elítéltek millióit dolgoztatták szerte az országban, teljesíthetetlen normák és embertelen körülmények közepette.

Az emberi történelem egyik legsötétebb korszakában, a XX. század derekán zajló második világháborúban a Sztálin vezette Szovjetunió nyugati szövetségeseivel lassan a hitleri Németország fölé kerekedett. A mindkét oldalt sújtó óriási, katonai és civil emberveszteségek mellett 1943-tól kezdve egyre nagyobb számban estek hadifogságba a németek és szövetségeseik, köztük a magyar katonák tíz- és százezrei.
   
A kommunista hadigazdaság, és a pártállam belső működési logikája szerint egyértelmű volt a hadifoglyok kényszermunkatáborokba történő deportálása, és a fogságba esettek teljesítőképességeiken túl történő kizsigerelése. Ez gyakran az internált haláláig tartott.

Ez a sors várt a közel ötszázezer magyar hadifogolyra, és arra a kétszázezer civilre, akiket a háború utolsó évében, találomra deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióban. Az elszállítottak utóbbi csoportját hitegették azzal, hogy csak egy kis munkára, „malenkíj robotra” viszik őket. Ez gyakorta három, vagy akár tíz évet is jelenthetett.

A szovjet Hadifogoly és Internáltügyi Főigazgatóság (GUPVI) alá tartozó táborok Ukrajnától Kelet-Szibériáig húzódtak. A legkegyetlenebb körülmények a politikai fogolyként internáltakra vártak, akik nem csak a szovjet lakosság köréből kerültek ki, ők kerültek a GULAG-táborokba.

Számos magyart, aki a leventemozgalomban teljesített szolgálatot, valamint államférfiakat, egyházi személyeket és magas rangú katonákat szállítottak ezekre a helyekre. A magyar politikai foglyok száma 30.000 körülire tehető. Közülük hozzávetőleg 3000 érkezett haza, mai ésszel felfoghatatlan viszontagságos körülmények közepette. A hadifoglyok és más civil internáltak közül óvatos becslések szerint 400.000 tért haza. Legalább 300.000 ember odaveszett.

Az évtizedes fogság ideje embertelen körülmények között telt. A legkeményebb bányamunka, vasútépítés, erdőirtás szibériai pokla – mínusz negyven fokban – váltakozott a dermesztő unalommal és ürességgel. Az elégtelen ruházat miatt fagyási sérülések keletkeztek, a minimális fejadagok mellett az állandó éhség érzetét csak az őrök gyakori kegyetlenkedése törte meg. A túlélők beszámolóinál semmi sem fejezi ki jobban a szovjet kényszermunkatábor rabjainak sorstragédiáját.

„Én Forgács Katinkával dolgoztam együtt. Ennek a tizenhét éves mádi kislánynak a családjából három leányt hurcoltak el. Talán ötven centi magas lehetett az az alagút vagy furat, amin keresztül hason csúszva közelítettük meg a vágatot. Térden, hason fekve lapátoltuk a szenet… Olyan lett a térdünk, mint az ökörnek. Mocsok, sár, víz, fullasztó levegő. Ebben fetrengtünk minden nap.”      

(Szentesi Józsefné Takács Julianna, Kenézlő)

A szovjet táborrendszerben raboskodók hazatérésük után is gyakran számkivetettek maradtak. Többségük a Rákosi-kor legsötétebb időszakában volt kénytelen új életet kezdeni Magyarországon, ahol valójában csak közvetlen rokonaikra számíthattak. A rendszer ellenséges, de mindenképpen gyanús elemként kezelte a volt foglyokat, internáltakat, akikre igazoló procedúrák, és gyakorta hatósági ellenőrzések is vártak. Sokan közülük nem, vagy csak nagyon alacsony szinten tudtak szakmájukban elhelyezkedni, esetenként kizárólag segédmunkát tudtak vállalni.  

A Szovjetuniót megjárt foglyok – elsősorban az ötvenes években – titkolni igyekeztek előéletüket, tudva azt, hogy súlyos hátrány érheti őket az élet minden területén.   Helyzetük javulása csak a hatvanas évektől következett be, de múltjukat legtöbben bélyegként hordták magukon évtizedekig. Enyhülést csak a rendszerváltás során zajló elemi szintű változások hoztak, amikor a politikai foglyokat, deportáltakat, internáltakat rehabilitálták. Az elszenvedett súlyos lelki traumákért azonban nem létezik igazi kárpótlás.