Tragikus sorsok
A sztálini kommunizmus legsötétebb időszaka alatt a Szovjetunióba hurcoltak nem csak koholt politikai vádak alapján, hanem gyakran mindenféle indok nélkül kerültek embertelen, mai ésszel szinte fel sem fogható körülmények közé a GULAG táboraiban. A borzalmakból csak töredéküknek sikerült visszatérnie Magyarországra – az ő visszaemlékezéseikből alkothatunk képet a szörnyűséges utazásokról és a tábori életről, ami hazatérésük után is kísértette őket és egész további életüket megnyomorította.
„1945. január havában eljöttek értem, hogy menjek a községházára segíteni, dolgozni. Egy félóra múlva közölték, hogy 2 hétre megyünk cukorrépát ásni, üzenjünk haza, hozzanak 2 hétre ennivalót, dunnát, párnát, ruhaneműt, meleg holmit, jó lesz egy kis élelem az útra. Hát erre teljes felháborodás volt. Fél óra múlva a szegény édesanyám 3 zsák holmival megjelent az ajtó előtt, de már csak a vasrá-cson át tudtunk beszélgetni, egymáshoz sem engedtek. Úgy bántak velünk, mintha valami bűnözők lettünk volna. Pár óra múlva a tiszaluci iskolához érkeztünk, összefagyva, meggémberedve. Ott voltunk néhány napig. Édesapám mindent megtett, hogy segítsen, mindent megpróbált. Eljött oda a parancsnokhoz. Azt mondták, csak testvérrel lehet kicserélni, kimenteni, [de eredménytelenül]. A vonat megindult, már csak annyit láttam, hogy [Édesapámat] a kocsis húzza a havon, de hogy él, vagy hal, arról semmit nem tudhattam. Szegény édesanyám annak következtében, hogy engem elhurcol-tak, megbetegedett, kissé elborult az elméje. Édesapám is súlyos beteg volt, visszatérésem után egyetlen hónapig élt még, de legalább mégis találkozhatott velem. Édesanyám 9 évet élt még elbo-rult elmével, olykor-olykor kitisztulva, de soha el nem fogadott gyermekének. Azt mondta, hogy én Oroszországban vagyok, engem csak egy jóakarójának hitt, aki segít rajta.”
Pásztor Piroska
„Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása. A hőmérő állandóan –10 fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk, és szinte teljesen védetlenek voltunk. Egy vagonba 180 személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk utunk céljához, Finn-Karéliába, átlagban 100–130-an voltak még életben. A hullák összeszedése úgy történt, hogy mikor a vonat megállt és beadták az élelmet, az őr bekiáltott, hogy “van-e halott?” Ha azt feleltük “da”, bejött. A testet a drótba vágott kis ajtóhoz kellett tolnunk. Ö kihúzta és kidobta a hóra. Medvezsegorszkba, Finn-Karéliába érkeztünk meg, Leningrádtól kb. 120 kilométerre, útközben 800 ember halt meg, és a többiek is nagyon leromlott állapotban voltak.”
Kölley György
„Mikor mi kiérkeztünk, már volt ott egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra akkor azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar viszonyok vannak. Ha egyszer majd valaki ásatásokat fog végezni ezen a vidéken, csodálkozni fog a rengeteg csontvázon, amit itt találhat. 1942-ben a híres sztálingrádi csata után körülbelül 30 ezer embert hoztak ide az oroszok, javarészük ott pusztult el. Volt velünk a régiek között 90-92 magyarországi zsidó. Ezek a szerencsétlen emberek körülbelül ezren érkeztek ide, mint munkaszolgálatosok estek fogságba, de nem tettek velük semmi kivételt, még embertelenebb viszonyok közé kerültek, mint előzőleg voltak. Ketten láb nélkül voltak, lefagyott lábukat egyszerűen levágták. A tábor korábban partizánokat kiképző tábor volt, tulajdonképpen nem más, mint egy erdő, melyben elhagyatott vermeket találtak. Ide hajtották be a hadifoglyokat. Az erdei vágásokon álltak az őrök. Aki oda kilépett, azt egyszerűen lelőtték. Drótkerítés nem volt. Hozzá kell venni a -30C°-os hideget.”
Szőregi Béla
„Az egyik délutánon, hirtelen az egész tábor felbolydult, futkosó fegyőrök zavartak mindenkit ki az udvarra. A kapunál –idegen őrök között – egy szakállas képű, rongyos ruhás rab ácsorgott, aki a parancsnok intésére a lábánál heverő zsákból egy szőrös emberfejet húzott ki s azt a hajánál fogva felemelte, hogy mindenki jól láthassa. Lassan, fáradt hangon elmondta, hogy’ szöktek meg együtt a barátjával (a fej gazdájával). A tajgába vették be magukat, ahol rájuk szakadt előbb az ősz, majd a tél. Tavasszal majd továbbmennek, reménykedtek. Csináltak egy földalatti kunyhót, de elkövetkeztek az éhezés napjai. Már három napja éheztünk, vagy lehet, hogy több volt, folytatta, mikor éjjel váratlan felriadtam. A maró éhség nem hagyott nyugodni. Mind többször és többször villant az agyamba, hogy Miska talán meg akar ölni, hogy tőlem megszabaduljon, vagy, hogy meg is egyen. Talán egyikőnk úgy ki tudná húzni tavaszig. Miért ne én? Felugrottam, ő is ébren volt, felugrott, én a fejszét, ő meg az ásót kapta fel és megindult köztünk a harc életre-halálra. Én gyorsabb voltam.» Végül kijött az erdőből és feladta magát. Vallatni kezdték a barátja felől, azt állította, hogy Miska más irányba ment. Őrei kivitték a helyszínre, és ott találták meg a fejet. Most azután – büntetésből – táborról-táborra viszik, és mindenhol el kell mondania a történetet.”
Adorján Sándor
„Alig szálltunk ki a vagonokból Debrecenben, közölték velünk, hogy tartsuk a szánkat, semmiről sem beszélhetünk, ami velünk történt, mert könnyen visszakerülhetünk oda, ahonnan jöttünk. Így fogadott bennünket az oly sokszor megsiratott hazánk, amely először eladott, elárult, majd meg-bélyegzett minket. Negyven évig titkolni kellett múltunkat, a karrierista, szolgalelkű honfitársaink miatt. Az önéletrajzomba sosem mertem beírni, hogy hol voltam. 1947. július 26-án a Donbasz (Donyeci szénmedence) egyik bányájában bányaszerencsétlenség ért. A csille térden felül leszakí-totta lábamat. 1947 novemberében jöttem haza, a mankóimat még a kenyérfejadagomból csinál-tattam a táborban. Megérkezésem után behívtak a Szerencsi Közjegyzői Hivatalba, a járási köz-jegyző, bizonyos Csendes úr, és egy tisztiorvos volt jelen a rokkantsági fokom megállapításánál. A szüleimet kiküldték a helyiségből. Rokkantsági fokozatként 95 százalékot állapítottak meg. Nem értettem mit jelent ez, és megkérdeztem, miért nem száz százalékot? Csendes úr közölte velem, hogy ha én száz százalékot kapnék, hogyan minősítenék azt, akinek egy lába sincs? Ezután havon-ta 27, később 42, majd 62 Ft-ot kaptam, de ezt is megvonták tőlem, mert a fizetésem meghaladta a 300 forintot. Több kérvénnyel fordultam a Kádár-titkársághoz, elutasító választ kaptam. Az volt az értelme, hogy Magyarországnak nem volt női katonája, tehát engem nem illet meg semmiféle segély.”
Névtelenséget kérő női visszaemlékező
Szövegek forrása: VÁRDY HUSZÁR Ágnes - A gulágról hazatértek visszaemlékezése mint történeti forrás (Történelem és Muzeológia – Internetes Folyóirat Miskolcon 1. (2014)/2.)